|
Bokken:A bokken az igazi kardok fából készült gyakorló változata. A kardforgatók nagy hasznát veszik gyakorláskor, különösen a kezdők, de még mesterszinten is előszeretettel használják. Mijamoto Muszasi is szívesen használta, győzött is vele párharcban, méghozzá igazi kard ellen. Egy jó fakarddal egy képzett kardforgató sok olyan dolgot meg tud tenni, mint fém karddal (lefejezés, összedarabolás stb., mint ahogy erre volt is példa). Sokáig még párharcban, sőt csatában is használták, ugyanis egy megfelelően kikészített és kiélezett keményfából készült fakard halálos fegyver. Még az életlen gyakorló bokken is súlyos sérüléseket, főként zúzódásokat és töréseket tud okozni. Japánban hagyományosan vöröstölgyből (akagi), a fehértölgyből (siragasi) vagy ébenfából (kokutan) készítik. Amikor a 19. században betiltották Japánban a kard viselését, sok mester a faváltozattal való gyakorlásra tért át. A hossza megegyezik a fémváltozatéval, a tömege viszont több, kevesebb, esetleg azzal megegyező is, attól függően, hogy milyen fából készült és milyen vastag.
Típusai: Az alábbi lista mutatja a bokken alapvető típusait:
daitó vagy tacsi (katana-méretű), hosszú kard;
szoto vagy kodacsi vagy vakizasi bo, rövid kard, (vakizasi-méretű); tanto bo (tantó-méretű); és a szuburito, daitó vagy szoto méretekben is készülnek, de alapvetően egyéni gyakorlásra valók. Sokkal súlyosabbak, és nehezebb használni őket, nagyobb izmokat fejlesztenek, és erősítik a normál méretű bokkennel szerzett tapasztalatokat. Az egyik híres szuburi-méretű bokkent használó harcos Mijamoto Muszasi, aki egy párbajban használta Szaszaki Kodzsiro ellen. Az Összjapán Kendó Szövetség szabályozza a kendó katákhoz használt bokken jellemzőit.
Tacsi: Teljes hossz kb. 102 cm; cuka (markolat) kb. 24 cm.
Kodacsi: Teljes hossz kb. 55 cm; cuka (markolat) kb. 14 cm.
Használata: A bokkent számos harcművészetben a valódi kardok olcsó és viszonylag biztonságos helyettesítőjeként használják.
Bokkent használnak az AJKF (Összjapán Kendó Szövetség) Nihon kendo kata gyakorlásánál is, mely a technikailag pontos mozgások fejlesztésének gyakorlata.
2003-ban az AJKF a bokkennel való gyakorlás új módját mutatta be. A Bokuto Ni Joru Kendó Kihon-vaza Keiko-ho alapvető gyakorlatok összessége, melyeket bokkennel végeznek. Ez a gyakorlási forma elsősorban a 2 dan alatti fokozatú kendókák számára készült, de nagyon hasznos minden kendós számára.
A szuburitó egy olyan bokken, melyet a szuburihoz terveztek. A szuburi (szó szerint „puszta lengetés”) egyénileg végzett vágásgyakorlatok összessége. A szuburitó keményebb és nehezebb, mint a normál bokken, és használóinak erejüket és technikai tudásukat egyaránt fejleszteniük kell. A súlya miatt nem alkalmas a kendó katák párban történő gyakorlásához.
Katana: A katana klasszikus japán kard, a szamurájok fő szálfegyvere, köznapi nevén a „szamurájkard”. A katanát többnyire békében hordták, csatába a nagyobb és nehezebb tacsit (tachi) vitték. Élével felfelé hordták, közvetlenül az övbe tűzve, a kirántás gyorsabbá tétele miatt. A jellegzetesen hajlított ívnek az az oka, hogy az egyenes kardok eltörtek, amikor igazán kemény és ellenálló felületbe ütköztek (sisak, páncél, másik kard), illetve az ívelt pengét könnyebb kihúzni a hüvelyből. Az igazán minőségi kardokat csak a legjobb kardmesterek készítették, hosszú hónapok kitartó munkájával, számtalan rituáléval övezve. A kard készítésének tudománya apáról fiúra, mesterről tanítványra szállt. A régi mesterek kovácsolási titkait csak a huszadik század végén sikerült megfejteni, hála a modern anyagvizsgálati módszereknek.
A kardkészítő, (tosó, tosho) egy-egy kiváló munkája előtt és alatt is böjtölt, nem hált a feleségével, sőt, nő be sem tehette a lábát a műhelyébe. Amíg nem készült el a kard, addig csak az udvaron lévő tiszta vízben tisztálkodott a kovács, télen is. A penge és a markolat egy anyagból készült, sokszori átlapolással, hajtogatással és folyamatos kalapálással. Kiindulási anyagként rozsdás nyersvastömböt használtak, ami gyakran olyan öreg volt, hogy még az előző mester ásta el a földbe, hogy ott rozsdásodjon. Kovácsolás közben a kiindulási anyagmennyiség alig 1/3-ára csökkent a vas tömege, mire acél és kard lett belőle, a többit (főként szennyeződést) kikalapálta belőle a kovács. A japán kard alapvetően két rétegű. A kemény külső réteg (kavanage, kawagane) felel a keménységért és a vágóélért, míg a belső réteg (singane, shingane) pedig a tartásért és a rugalmasságért. Amikor már készen volt az egész penge, akkor alakította ki a penge edzésvonalát (hamon), amelynek számos neve van az edzésvonal alakjától függően. Ezt a penge élének és többi részének különböző sebességű hűtésével érte el, így ugyanis különböző anyagszerkezetek jött létre, amelyeknek a színe és egyéb tulajdonságai is különböznek a többitől. Ha kovácsolás közben kiderült egy pengéről, hogy hibás, akkor legjobb esetben is csak évek múlva vette elő azt a kardkészítő, hogy összetörje és újból felhasználja. A csata után maradt törött kardok egy részét soha többé nem is használták fel, hanem elásták valahová, hogy soha többé ne bukkanjon rá senki.
A kard különböző részeit (penge, tok, markolat, markolatvédő) különböző mesterek készítették. A szamuráj rangját legszembetűnőbben a tok (szaja, saya) és a markolatvédő (cuba, tsuba) jelezte. A cuba mérete, vastagsága és mintázata végtelen variációban létezett. Markolatvédőt mind a kardkészítők (tosó, tosho), mind a fegyverkészítők (kacsuszi, kachusi) gyártottak a 17. századig, ezután az aranyműveseké lett a fő szerep. Ez főként az egyre kifinomultabb és bonyolultabb díszítéseknek volt köszönhető. A cuba egyre inkább ékszerre kezdett hasonlítani, amit különleges ötvözetekből készítettek és vontak be. Kedvelt mintázat volt a természet, a szimbolikus ábrák, a vallás, a legendák és a mesebeli lények. A természeti ábrázolások főként állatokat jelenítettek meg egyedül vagy a környezetükben, nyugalomban vagy mozgásban, leggyakrabban tigrist, majmot, lovat, kígyót, darvat, sast vagy pontyot, de gyakran előfordult elefánt, szarvas és teknős is. Az ábrákon látható állatok és növények gyakran álltak szimbolikus kapcsolatban növényekkel, elemekkel vagy mindkettővel. Például a szarvas és a juharfa az őszt szimbolizálja, míg a daru és fenyőfa együtt a hosszú életet, csakúgy mint a daru és a teknős. A mítikus ábrázolások között a leggyakoribbak természetesen a sárkány és a főnix voltak.
A kard élezése és polírozása mind a mai napig művészetnek és megbecsült szakmának számít, ami nagy szakértelmet és ügyességet kíván. Az elkészült kardokat próbáknak vetették alá, amely általában emberéletekbe került. Többnyire bűnözőket végeztek ki, de nem volt ritka, hogy a szamuráj az első vele szembe jövő parasztot vagy idegent (értsd: nem japánt; gajdzsin, gaijin) vágta le vele. (A juji-kiri, vagyis keresztvágás nevű technika egyik értelmezése a szó szerinti keresztvágás, vízszintesen és függőlegesen, míg a másik a kard próbája az útkereszteződésben, ami szintén keresztet formáz.) Egy jó pengének 10 embert kellett tudni egymás után lefejezni élcsorbulás nélkül, vagy egyszerre három embert derékban kettévágnia. Ezekért a kardokért sok pénzt kértek a kovácsok, úgyhogy előfordult, hogy a kard utoljára a kovács fejét választotta el a nyakától, mert az ára ellenére nem állta ki a próbát. Természetesen ehhez vágótudomány is kellett. A mai kézi készítésű pengéket is csak 7. dan-os vagy magasabb rangú kardforgató mesterek próbálhatják ki, természetesen már nem élő próbaanyagon, hanem áztatott és kötegelt gyékényen vagy rizsszalmán. Ezt hívják tamesigirinek (tameshigiri).
A markolatot (cuka, tsuka) később keményfával egészítették ki, majd vászonnal, a módosabbak cápa- vagy rájabőrrel vonták be a jobb, biztosabb fogás érdekében. A tokot (szaja, saya) és a markolatvédőt (cuba, tsuba) általában külön arra szakosodott mester készítette. A penge hossza általában 2 saku (shaku) volt. (1 saku kb. 31 cm) A katanát ritkán hordták magában, szinte elválaszthatatlan kiegészítője volt a vakizashi (wakizashi). A katana és vakizashi párosát daisónak (daisho) hívják, ami magyarul "nagykicsi", utalva a nagy és a kicsi pengére.
A szamuráj a kardjától önszántából soha nem szabadult meg, és legfőképpen nem adta el, mert a lelke egy részét képezte. (A szamuráj kor vége felé ez az eszme is eltűnt, sok elszegényedett szamuráj adta el vagy adta zálogba a kardját.) Soha nem ért ujjal a pengéhez, főleg nem egy másik szamurájéhoz, mert egyrészt ez súlyos sértés, másrészt mert elkezd rozsdásodni tőle, és az ujjlenyomat sem egy szép dísz a csillogó pengén. Aki puszta kézzel hozzáért egy pengéhez, azt a kard gazdája rögtön lefejezte vagy felkoncolta, akárcsak akkor, ha az átlépett a kard felett. Mind a mai napig alapvető illedelmesség hogy nem lehelünk a pengére, nem fogjuk meg és nem lépünk át fölötte. A szamuráj mindig gondoskodott a kardjáról, tisztán tartotta, ápolta, hogy a benne lakó lélek szeressen benne lakni, ne hagyja el azt. A kacudzsinken (katsujinken, élő penge) kifejezés jól szemlélteti a szamurájnak a kardjához való viszonyát.
Vakizasi: A vakizasi (wakizashi, „az öv kísérője”), azaz a rövid kard vagy tőr a szamurájok hagyományos fegyvereinek egyike, a katana párja és kiegészítője. A pengéje ívelt, 1-2 saku (shaku, 1 saku kb. 31 cm) hosszú, de átlagosan 40-50 cm, a teljes hossza szokott 60-65 cm lenni. Ugyan azzal az eljárással és gondossággal készül mint a katana, de mivel annál kisebb és a pengéje vékonyabb, így jobb minőségű is annál mert a kisebb és vékonyabb acélt jobban lehet kovácsolni. A katanát ritkán hordták magában, szinte elválaszthatatlan kiegészítője volt a vakizasi, a vakizasit viszont gyakran viselték a katana nélkül. A katana és vakizasi párosát daisóak (daisho, „nagy kicsi”) hívják.Az övbe tűzve viselték, élével felfelé fordítva, hogy a kirántás mozdulatával egyben vágni is lehessen. Amikor egy szamuráj belépett egy házba, a kardját nem vihette be magával, de a vakizasit igen. Többnyire reggeltől estig magukkal hordták, míg a katanát inkább a tartóján hagyták és ritkábban tűzték az övükbe a hétköznapi életben.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
