Szadako darvai:
A legszívszorítóbb emlékek azonban mégsem ezek a szörnyűségek, a véres cafatok vagy az összeolvadt üvegcserepek, sem a fényképek: a legszomorúbb kiállítási tárgyak egészen apróak, s aki nem tudja történetüket, akár el is menne mellettük anélkül, hogy rájuk tekintene: ezernyi színes, szépen meghajtogatott papírdaru. Még Szadako hajtogatta őket, annak idején. A kislány története számos regény, színdarab feldolgozta, s ő lett a jelképe Hiroshima ártatlan áldozatinak. Pár éves volt csupán az atomrobbanáskor, amit szerencsésen túlélt, bár az epicentrum közelében volt ő is azon a szürke napon. Úgy tűnt, minden rendben van, felcseperedett, már a kamaszkor felé járt, amikor –bár jó sportoló volt- úgy érezte, fogyni kezd az ereje. Már nem tudta olyan gyorsan tekerni a biciklit, s nem bírta felvenni a versenyt iskolatársaival sem. Szülei tudták: baj van. Orvoshoz vitték, aki nem tudott rajta segíteni, Szadako állapota egyre romlott, s egy idő után már mindennapját a kórházban töltötte. Ám ő elhatározta, hogy azért is meggyógyul. A régi japán hagyomány úgy tartja, hogy aki meghajtogat ezer papírdarvat, s mindegyiknél erősen kíván valamit, akkor kívánsága az ezredik darunál beteljesül. És a kislány elkezdte hajtogatni, bent a fehér falok közt, a kórházi ágyon. A kiállítás tanulsága szerint annyira ügyes lett pár száz daru után, hogy már egészen pindurka kis csöppnyi darvakat is meg tudott hajtogatni, akkorákat, mint, egy gyűszű hegye. Csodájukra jártak nemcsak az ismerősök, rokonok de még a kórházi nővérkék, s az orvosok is. Egyvalami azonban fittyet hányt a gyönyörű darvakra: az atomsugárzást nem érdekelték sem a finom japán papírok, sem a gondosan, precízen meghajtogatott élek: s mielőtt még az ezredik daru kész lett volna, könyörtelenül elvitte Szadakót. Bronzba merevedett alakja még ma is látható a Béke-parkban, s közötte ezernyi-ezernyi papírdaru, melyeket a következő kisiskolás-generációk hajtogattak meg neki és helyette.
|