|
Az Ónin-háború (1467–1477) a 15. századi Japánban kitört fegyveres konfliktus volt, ami sokak szerint a Szengoku dzsidai (a hadakozó fejedelemségek kora) kezdetének tekinthető.
Keleti sereg
Hoszokava Kacumoto
Hatakejama Maszanaga
Siba Jositosi
Akamacu Maszanori
Kjógoku Mocsikijo
Takeda Kuninobu
Ők a jelenlegi sógun öccsét, Asikaga Josimit támogatták, 24 tartomány tartozott alájuk.
Nyugati sereg
Jamana Szódzen
Hatakejama Josinari
Siba Josikado
Rokkaku Takajori
Óucsi Maszahiro
Issiki Joshinao
Ők a sógun fia, Josihisza mögött sorakoztak föl, 20 tartományt ellenőriztek.
A főváros, Kiotó felé tehát, amelynek akkori lakosságát 220 000 főre becsülik, 250 000 katona tartott éppen...
Kacumoto, amikor végre megmozdult, politikailag sem maradt tétlen. Bejelentette, katonái Kiotóba érkezésének egyetlen célja a sóguni család és a császár biztonságának szavatolása, s mint ilyen, megszerezte a kangun (hivatalos haderő) címet, ami azt jelentette, ő a sógun és a császár érdekében jár el, mindenki, aki ellene szegül, áruló. Ezzel a hivatalos hátszéllel is megerősítve kezdetben igen sikeresen haladtak számára a harcok, a nyugatiakat visszaszorították, megszállták a sógun és a császár palotájának a környékét is. Ekkor azonban a keletiek számára kedvezőtlen fordulat következett be, Óucsi Maszahiro ugyanis a fővárosba érkezett 30 000 fős seregével és a nyugatiak oldalán szállt be a küzdelembe. A háború állóháborúvá vált, egyik fél sem tudott jelentősen előrejutni. A keletiek által erődítménnyé alakított Sókokudzsi ostromakor például ezrével haltak meg a katonák anélkül, hogy bármelyik fél a legkisebb területnyerést érte volna el.
Augusztus 29-én hirtelen érdekes eseménysorozat vette kezdetét a szinte patthelyzetté váló háborúban. Asikaga Josimi, a keleti párt, azon belül is Hoszokava Kacumoto jelöltje a sóguni méltóságra elhagyta a fővárost és Isze tartományba menekült, egy ismerős földbirtokos várába.
Mi történhetett? Volt olyan elmélet is, amely szerint Josimi megsértődött a keleti oldal egyik tábornokára, bizonyos Isze Szadacsikára, ezért távozott, de ez meglehetősen komolytalanul hangzik. A valódi ok inkább ott keresendő, hogy a keleti oldal vezére, Hoszokava Kacumoto maga sem tudta, mit kezdjen Josimivel. Josimi helyzete a palotában unokaöccse, Josihisza születése óta rendkívül bizonytalan volt, a sógun, Josimasza ugyan tartotta magát kettejük megállapodásának egy részéhez, s ennek megfelelően soha nem tett kísérletet arra, hogy fiát a sóguni cím örökösévé (sógunsoku-sónin) tegye, de az egyezség másik részét már nem tartotta be, azaz nem küldte a fiát kolostorba, hogy ezzel tisztítsa meg az utat öccse számára. Hoszokava Kacumoto, aki a sóguni palota területét ellenőrzése alatt tartva nagyon is abban a helyzetben volt, hogy léphessen valamit védence érdekében, passzív szemlélő maradt, sőt egyre inkább úgy látszott, hajlandó elfogadni a sóguni pár (Josimasza és Tomiko úrnő) érveit a fiuk öröklése mellett. Ebben a szituációban dönthetett úgy Josimi, aki egyre inkább úgy érezte, mindenki becsapta őt, hogy felkavarja az állóvizet, lépéskényszerbe hozza a többi szereplőt, élükön Kacumotóval.
Távozása után egyszer még (vélhetően Kacumoto győzködésére) visszatért, ám azt tapasztalva, hogy semmi sem változott, újra elmenekült, ezúttal a Hiei-hegy kolostorába. Második „szökése” után Kacumoto immár hivatalosan is levette róla a kezét, lényegében a száműzetését mondták ki. Josimi kegyvesztetté vált.
Mindez sajátos helyzetbe hozta a nyugati oldal híveit, akiknek ezzel jóformán kifogták a vitorlájából a szelet, hiszen a hivatalos ok, amiért harcba szálltak (Josihisza örökösödésének biztosítása) éppen megvalósulni látszott, méghozzá ellenségük, a Hoszokava támogatásával, így akár tábort is bonthattak és hazamehettek volna. Ez persze nem volt komoly alternatíva éppen akkor, amikor a hadi helyzet kezdett a kedvük szerint alakulni (de legalább nem rosszabbodni).
November 23-án a nyugati párt követeket küldött a Hiei-hegyre, Josimit a támogatásukról biztosították s felkérték, legyen az ő jelöltjük, amit Josimi el is fogadott. Egy év sem telt el tehát, s a szemben álló felek zászlót cseréltek, így folytatták a harcot. Mindez jól mutatja, mennyire nem a sóguni örökösödésről szólt ez a küzdelem már az elejétől fogva.
Uraik politikai manőverei s a tény, hogy hol erre, hol arra a sógunra kellett fölesküdniük, persze nem tett jót a csapatok harci kedvének sem, a küzdelem hevessége egyre lankadt. A keleti oldal még némi gerillaháborúval is megpróbálkozott ugyan (Honekava Dóken Fusimi környékén igyekezett zavart kelteni), de minden számottevő eredmény nélkül.
A háború éveken át folytatódott. Kiotó a harcok során szinte teljesen elpusztult, felégetett negyedek, a csapatok által emelt földhányások borították az egész várost. Mindenki, aki tehette, vidékre menekült, a főváros valósággal elnéptelenedett. A sugo-daimjók és más méltóságok birtokaikra húzódtak vissza, ami jót tett az addig erősen főváros-központú japán kultúra vidéki fejlődésének is. A harcoló felek kincstárai kiürültek, tartalékaikat felélték, már csak a személyes ellentét és a presztízs tartotta őket a harctéren.
1473-ban aztán ezek az okok megszűnni látszottak. Március 18-án meghalt Jamana Szódzen, május 11-én pedig követte nagy ellenségét a halálba Hoszokava Kacumoto is. Még az év december 19-én Josimasza sógun hivatalosan átadta a sóguni méltóságot fiának, Josihiszának (aki 8 éves volt ekkor), a következő év áprilisában pedig Maszatojo, Jamana Szódzen fia és Maszamoto, Hoszokava Kacumoto fia leültek a békéről tárgyalni.
Ezt követően még voltak kisebb-nagyobb összecsapások, de amikor 1477. november 11-én Óucsi Maszahiro kivonta csapatait Kiotóból, a harcok lényegében megszűntek, a 20-án kiadott „Tenka Szeihicu” (a világ lecsendesítése) című bakufu-rendelet pedig hivatalosan is véget vetett az Ónin-háborúnak.
Következmények:
Az Ónin-háború véget ért ugyan, de Japán nem volt már ugyanaz, mint a háború előtt.A küzdelmet kirobbantó nagy sugo-daimjó-házak a harc során annyira kimerítették emberi-gazdasági erőforrásaikat, hogy a háború utáni korszakban többségük elbukott a részben vazallusaik közül felemelkedő új erők elleni harcban.Különösen a háború központjában álló Jamasiro tartományban (itt van Kiotó is) a tartomány lakossága (kokumin) számára világossá vált, hogy uraik sem megvédeni őket, sem pedig érdekeiket szem előtt tartani nem képesek, egyedül magukra számíthatnak. A tartományban a Hatakejama-ház két szemben álló vezetője, Josinari és Maszanaga tovább folytatta a küzdelmet, amit megelégelve a lakosság 1485-ben fellázadt és mindkettőjüket száműzte (Jamasiro-no-kuni-ikki). Ez példa nélkül állt az ország addigi történelmében s jól érzékeltette, új korszak köszöntött be.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
